PUBLICATIONS

• 
  

  Forog tovább 

  
  
  A meglepő egyben megtisztelő felkérés -miszerint én nyissam meg Bíró Botond bajai
  kiállítását - először is arra késztetett -mintegy védekezés, még inkább egyfajta tisztázás
  gyanánt- hogy pozícionáljam a magam szerepét ebben a közegben. Így választottam a
  „kultúrista” pozíciót a tárlat botcsinálta megnyitójaként.
  Turista – egy messziről jött ember, aki mint tudjuk azt mond, amit akar.
  Kultúrista – aki örömmel és önként jön-megy a kulturális tér legkülönfélébb szegmensei
  között - legyen az színházi előadás, klasszikus, vagy könnyedebb zenei koncert,
  összművészeti fesztiválok, irodalom, vagy éppen a képzőművészeti alkotások világa.
  Tisztelem és elismerem az alkotást, az alkotó embert. Igyekszem nyitottan fogadni, de önző módon el is várom a hatást, amit egy-egy alkotás, egy mű kivált bennem, szülessen meg a
  szemem láttára egyszeri és megismételhetetlen gesztusként, mint például egy színházi
  előadás, vagy képezzen tartós lenyomatot mintegy az öröklétet célozva, mint egy katedrális,
  vagy egy festmény. És ezen a ponton bízvást válthatok az egyes szám első személyről többes
  szám elsőre, Önöket is bevonva ezzel a „kultúrista” körbe – joggal feltételezve, hogy a
  jelenlévők többsége nem foglalkozik hivatászszerűen képzőművészettel, s mégis itt van, azaz
  ugyanolyan érdeklődő és kíváncsi néző, mint jómagam.
  Mit kínál nekünk Bíró Botond? -aki 1980-ban Nagyváradon született, 2012-ben végzett a
  Magyar Képzőművészeti Egyetemen, Budapesten él és alkot, de visszajáró művésze a bajai
  Caffart Nemzetközi Művésztelepnek, ahogyan rendszeres meghívottja a nagy hagyományú
  Vásárhelyi Őszi Tárlatnak is.
  Egy közbevetés a sztereotípiák illékonyságáról. Amikor pár hete, mielőtt a két
  kisgyerekemmel Borival és Marcival meglátogattuk Botondot az Elnök utcai műtermében,
  megkérdeztem a 6 éves lányomat -aki maga is sokat és szabadon fest, rajzol még…-, hogy
  szerinte milyen a lesz a festő és milyennek képzeli a műtermet? - azt válaszolta, hogy a festő
  egy torzonborz, hosszúhajú bácsi lesz, kezében festőpalettával, aki festékfoltos barna
  kötényt fog viselni. A műteremben pedig finom festékillat (na jó szagot mondott valójában)
  árad és rendetlenség lesz. Ehhez képest egy rövidnadrágos, sportcipős srác fogadott minket,
  a műteremben rend, a képek mellett sok-sok könyv és album, kellemes zene, vörösbor.
  Egyedül a festékszag stimmelt. 5 perc múlva Bori már egy a házigazdától kapott
  vázlatfüzetben rajzolgatott, miközben fél szemmel az erre a kiállításra készült, vagy éppen
  még készülő képeket figyelte.
  Ízlelgessük egy kicsit a kiállítás címét: Forog tovább… Ha arra kérném önöket, hogy
  egészítsék ki ezt a két szót egy alannyal, vagy tegyék fel magukban a kérdést, hogy Mi ? Mi
  forog tovább? velem együtt talán legtöbben két kiegészítést tennének: a film forog tovább,
  vagy a Föld forog tovább. Az első esetben -A Film forog tovább- ez olyasmit is jelent, hogy
  történjék bármi, a shownak folytatódnia kell… Ha a második megoldást választjuk -a Föld forog tovább- arra is asszociálhatunk, hogy tehetünk bármit, a világ nem áll meg körülöttünk.
  Porszem létünk beismerése helyett e képek között erről nekem mégis inkább a művészet, az
  alkotás erejének felmutatása jut eszembe, amit József Attilánál tökéletesebben senki nem
  fogalmazott meg: „Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers
  irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. „ -azaz a világ, de legalább a Föld,
  nem forogna tovább.
  De vissza a filmhez. Bíró Botond a saját mozijába invitál minket. Egy olyan moziba, ahol a
  vásznakon sok-sok kimerevített jelentet látunk, amelyek mindegyike úgy kerek és egész,
  hogy mégis meghagyja -néhol szinte fel is kínálja- nekünk nézőknek azt a lehetőséget, hogy
  folytassuk, egészítsük ki képzeletben a látottakat. Tobzódunk a sok Bíró által alkotott, néhol
  egészen konkrétnak és valóságosnak, néha ismerősnek tűnő, máskor képzelet-szülte figura
  szürreális kavalkádjában. Beszippant a sztori. Mert sztori, történet, mikro-jelenet is akad szép
  számmal. Ezek a történetek ellentétként feszülnek egymásnak, vagy párbeszédet folytatnak
  egymással, de mind hozzánk beszél. Minket kérdez.....
  
  Lakatos István
  
  2022
  
  
  
  

• ACT

  Csukott szemek
  Balassagyarmat, Szerbtemplom
  Miért van csukva a szemük a képeken a portréknak? - kérdezték a látogatók.
  Azért van csukva a szemük a kiállításon a szemük a festményeken a portréknak ...,
  mert még nem ébredtek fel ! - válaszolta az idegen.
  Azért vannak csukva a szemek a festményeken, mert halottak.
  Halottak, halotti maszkok, az élet és a halál határán. Átnéznek, pontosabban csukott szemekkel
  átlétezek a igen távoli elmúlt életükből és a halálból, a mi életünkbe, életterünkbe.
  Lét és nem lét között lebegnek, s selylenek a maszkok a templomtér falain.
  Tudott és tudat alatt választotta az alkotó Bíró Botond, ezen furcsa különös fényben derengő halotti
  maszkokat kiállítása tárgyaiul. A magánéletében, közvetlen környezetében több haláleset is történt az
  elmúlt években. A tragédiák, a veszteségek feldolgozása évekbe is telhet, valakinél soha sem
  gyógyulnak be, hanem a pszhihés sokk az élete részévé válik. Megdermed a lélek, mint az erdei egér
  az őt kiszemelő és elejteni készülő kígyótól. A lélek a kriptába megy, vagy a templomba hogy
  megnyugvást nyerjen, mert érzi hogy ott lelheti meg a békét, a halottak élő szobrai között.
  Avagy átnéz a lélek a mi világunkból, egy árnyasabb, hűvösebb, derengőbb, mélyebb és sötétebb
  világba, ahol megáll az idő, és a lét lényegtelen kérdései nem esznek többet minket, s az arcok, a
  lelkek, ebben az időntúliságban lebegnek, s derengnek az örökkévalóságban.
  A kiállítóteremben látottak a hősök és elmék dicsérete is, a hősök csarnoka, miközben gyomrunk
  táján folyamatosan nyomaszt minket a ravatal érzése. Derengő nyári lombok fényei játszanak
  Napóleon Bonaparte síron túli arcán, s az apró színes ecsetvonásokból szőtt arcon felülről vibrál a
  földi világi nyár, és erdők rétek kellemes hangulata tükröződik halántékán. A hősök sora folytatódik;
  Benjamin Franklin, Oliver Cromwell, Nikola Tesla, André Breton, Ludwig van Beethoven.
  A nagy arcok során feltűnik egy ismeretlen gyermek arca, egy hajnali fényű háttér előtt. Kicsi
  marokban elférő fejecske, kissebb mint egy csecsemőé, embrió korú. Még meg sem született
  gyermek, de már csukott szemű szobor, és festmény. Pirinyósága kiváltja bennünk a féltés és óvás
  és ölelés reflekszeit, miközben láthatóan nem is emberi szövetből van, talán kőből vagy agyagból,
  ami a hajnali ég előtt lebeg, és csukott a szeme, nyílvánvalóan egészen más világban van. Féltő
  ölelésünkkel valahogy a halált is megölelnénk egyben.
  Átellenben a teremben tőle, egy egyiptomi vagy alexandriai szépségű fej, a fáraók korából. Az ő feje
  is felűl nyitott mint egy királynői koronaként, és áramlik felfelé belőle is valami lényegi a fennsőbb
  világ felé, de ez egy női fej. Az egyetelen nő a kiállított képek között. Festői megformáltsága
  színessége, Nicholas Tesla fejének színességévél vetekszik, de mélyebb, világos színekkel kevésbé
  tört árnyalatokkal. Ennek a női portrénak minden valószínűség szerint, csak az illedelmesség okán
  van csukva a szeme, hogy ne tünjön ki annyira életszerűségével, hiába van egyiptomi szobornak
  álcázva, mivel a kép Petra címmel, nyílvánvalóan a művész barátnőjét ábrázolja.
  A képek sorában egy korábban festett kép is vendégeskedik. Egy pulyka maszkja mögé bújt leányzó,
  de hogy leányzó, azt a maszk alatt kikandikáló hosszú hajfürtjei bizonyítják, és női szabású hálóinge.
  Valahogy mint egy éjjeli huncutságból, aludni nem tudva, ki tudja milyen farsangi időszakból, vagy
  csak a pulyka maszk szerelme okán, bejött felrázni a maszkon innen is érezhető életvidámságával a
  halottakat, vagy a két világ között ragadt lelkeket.
  
  Horváth Roland festőművész
  2018

• "New User"

  
  

  "A festőművészt a múlt héten látogattam meg az Elnök utcai műtermében, ahol tanulságos volt megnéznem egy válogatást eddigi terméséből. Korábbi közép- és nagyméretű olaj/vászon képein a kísérletezés, az útkeresés állomásait láthattam, hiszen tematikájában egyaránt feltűntek az antik és a kortárs művészetre való utalások, reakciók a valós és egy imaginárius világra, erotikus és szakrális megközelítések, a fantázia földjén járva pedig a transzcendens megjelenítésére hajazott, ritkábban a mindennapok banalitása is előbukkant festményein. Képzettársításai, vizuális asszociációi egy szürreális közegben egyesültek, hiszen lehetetlen helyzeteket teremtett képein, ismeretlen konstellációkba rendezte absztrahált részleteket is felvonultató ábrázoló/figurális műveit. A képtérben megtörténhet, hogy közel hiperrealistán megfestve egy autó – a fogyasztói társadalom egyik ikonja – száguld Zamárdi felé, míg a másik véglet Michelangelo Pietájának átirata. Megtörténhet, hogy az útszéli kereszt egy piros tűzoltócsappá változik, egy női nagyestélyi hátrafelé zuhan, pedig viselője nincs is benne. Megtörténhet, hogy egy hatalmas emberi agy ufóként lebeg az égbolton, vagy a „new user”, azaz a kibernetika korának új felhasználója fémálarcos maszkban lép elénk. Megtörténhet, hogy egy légvédelmi ágyukat szállító teherautó rakétái valójában fallikus nyalókák, vagy pedig egy emberfejű buldog védi körbebástyázott területét. Megtörténhet, hogy Káin és Ábel egyetlen testbe olvadva viaskodik egymással, másutt viszont egy rózsaszín közeg/rendőr egy ókori hősnővel/istennővel szemez. És megtörténhet, hogy egy piros csillagos tornatrikóban, piros klott gatyában egy kisfiú fut nyugat felé, másutt pedig a lila álarcos/csuklyás – mondjuk iszlám harcos – szemgödreibe két citrom van telepítve. A bármi megtörténhet jegyében sorolhatnám még Bíró Botond szürreális világának alanyait és tárgyait, ám a jelen anyag, az „új kapcsolat” festészeti attitűdjének egy összefogottabb, koncentráltabb irányát jelzi. Kisméretű, olaj-vászon sorozatából erre a tárlatra – a tér limitáltsága okán – nyolc művét hozta el. A munkák közös jellemzője, hogy azokon portrék jelennek meg, van, ahol szólóban, másutt viszont párba állítva, tükröztetve. Az arcok társaságában tárgyak, gyümölcsök (alma, banán, szőlő) ugyanúgy megjelennek, mint mesterséges szervülések, objektumok. A műveken hol háttérként, hol alapként, hol pedig transzparens fedőrétegként egy változatos mintázat hálója rajzolódik ki. A geometrikus motívumok között jelen van a négyzet, a kör, a kereszt és ezek a virtuális térbe léptetve téri formációkká, kockává, gömbbé válnak, amik madártávlatból urbánus településeket vagy akár mezőket, szántókat is megidézhetnek. Ugyanott organikus fragmentumok, a naturára utaló részletek is feltűnnek, úgy mint a virágszirom, a felhő, az esőcsepp vagy éppen a fodrozódó víz felszíne. A képmező többnyire halkabb színekben tartott, de van, hogy egy sárga, piros alakzat dübörög elő környezetéből. A kép felszíne több helyen roncsolt, a visszacsatolás, a redukció jeleit láthatjuk, ahogy a kromofággal megsebzi a felületet vagy éppen visszakapar az alapozásig. Ezzel a gesztussal egyrészt visszafelé építkezik, dekonstruál, másrészt hátrafelé forgatja a történet keretét, megidézi az eltűnt időt, annak nyomában jár. Az építkezés folyamatának szerves részeként viszont aranyló-ezüstös pigmentet applikál a felszínre, ezzel kiemelve, nemesítve az adott részletet. A motívumok között nincs igazán sorrendiség, hiszen azok egymásra csúsztatva, egymáson úszva feleselnek egymással. A fejek nem utalnak konkrét személyekre, mindegyikük fiktív portré, kivéve a bajuszos önarcképet, amin öregbítve, mintegy „antikolva” ábrázolja a saját portréját. És természetesen a csecsemő is kiemelés valamilyen korábbi képi élményéből. A képtérben mintegy lebegnek a motívumok, ezzel is túllépnek a valóság határain és asszociációkra késztetik a nézőt. Alcímek ugyan nincsenek, de így is találunk közös utalásokat, eredet-forrásokat.  Tükröztetett, párba állított portréi egyike a nappal és az éj párbeszéde. Egyikük megidézi a tavasz virágzását, a nyár burjánzását, ahogy az arcok sziromként kinyílnak a vitális színek ölelésében. Ennek pandanja az a sötétebb kékekben tartott festmény, ahol az arcok összehajolva szinte becsukódnak, elálmodva az éjszakát, a telet, az elmúlást, bár az ezüst és arany porral borított szemüregekben még a tündöklő nap egykori sugárzása köszön vissza. Érett almái hol konkrét gyümölcsök, hol pedig transzformálódnak: míg az egyik vágtázó lovak patáira emlékezetet, addig a másik egy teáskanna kiöntőjére hasonlító nyúlványt növeszt. Ugyancsak szürreális összerendelés eredménye az a műve, ahol egy piros parkolóautomata takarásában egy lótuszvirág száraz magháza bukkan elő, a képi dinamikát az egymástól élesen különböző, elméletileg összerendelhetetlen motívumok párba állítása adja. Keretbe foglalt csecsemőjének arca szinte glorifikált, ahogy az újszülött lebeg az élet vizén. Nem tudhatjuk, hogy ebből a fenntartó, óvó közegből útja hova vezet. A művész viszont megérlelt, megelőlegezett önportréját nem a festmény centrumába helyezte, hanem a kompozíciós elveket szándékosan felrúgva a magtól balra, a kép szélére száműzte, jelezve, hogy ebből az általa vállalt kerettörténetből is tovább vezet útja. A tárlat legvidámabb, játékos képe a vöröslő ajkú bohóc a félig hámozott sárga banánnal, ami utalás korábbi, a bohóc tematikát feldolgozó sorozatára. Utolsó munkája a Madonna-arcú lány egy szőlőfürttel. A finoman/lágyan/pasztellben kidolgozott, tünékeny/áttetsző festményen a női portré szinte rejtőzködik éteri közegében. A vágy már megérintette. Ő még képes elhitetni, hogy bármikor szerelembe fordulhat a világ. Bíró Botond ebben a káosszal terhes világban járkál, még nem ért a célba, de tudjuk: jobb úton lenni, mint megérkezni.

  Kozák Csaba

  2016

   

• "Debut"

  A művészetben mindig is az a nagy talány munkál, hogy mit tud valaki a kötelező tanultakon túl felmutatni, nyelvi és tartalmi értelemben egyaránt. Valamint az, hogyan éli meg az alkotó korunk alapvetően vizuális artikulációját, azt a kibogozhatatlan stílusbeli sokféleséget, melyet a kortárs művészet felmutat. Nem szívesen lennék a mai fiatal alkotók bőrében, hiszen a kortárs művészet egy átláthatatlan dzsungel, amelyben a kiigazodás az igazi művészet. Negyven évvel ezelőtt még átlátható volt a művészet rendszere, mára pedig lehetetlen benne tájékozódni. Ezt mindenki tudja, mindenki érzi, és senki sem tehet ellene semmit, mert ahhoz, hogy a folyamat a visszájára forduljon, le kellene építeni, vissza kellene fejleszteni a művészeti infrastruktúrát, de mindenekelőtt korlátozni kellene az oktatást.

   

  A fentiekből következik, hogy manapság minden stílus elfogadott, nincsenek irányadó trendek. Bíró Botond számára a lassan száz éves szürrealizmus a követendő út, és ezzel a patinás kifejezőformával próbálja ábrázolni a benne lakozó és a körülötte levő világot. Nincs ebben semmi meglepő, sőt, bátorság és tudás kell hozzá, hogy valaki felvállalja a múlt ama örökségét, amelynek szellemisége az álmokban, a psziché mélyrétegeiben való kutakodást tartja üdvözítőnek. Bíró eredendően grafikus végzettsége ellenére a festett kép elkötelezettjévé vált, mert – mint vallja – rögeszméje a képalkotás.

  Szabadon, minden külső nyomás nélkül alkothat, és ha belegondolunk, mi kell ennél több a gondolkodó és érző ember számára.

   

  Nyelvi felkészültsége folytán csupán idő, csak helyzetfelismerés kérdése, mikor következik be a nagy csoda, amikor átlép önmaga árnyékán, és elindul bejárni tulajdon képi birodalmát. Azt a birodalmat, amely nem annyira a látottból, tudniillik a külvilág élményéből fakad, hanem a belső tájakról, a lélek tükröződéséből, az önszemlélődés felismeréseiből, a kíméletlen és fájdalmasan őszinte önvizsgálódásokból. A képeken majd továbbra is ott lesznek az önmagukból kivetkezett torz emberi és állati lények, az agyvelőt mintázó metaforák, a szexuális szimbólumok, a kizárólag álmokban létező anyagi mintázatok, csak egy teljesen más kibontásban és elrendeződésben. Azokban az új összefüggésekben tudniillik, amelyekben már nem kizárólag a képalkotás elemi ösztöne munkál majd, hanem a tudatos én-keresés tapossa ki azt a fényes ösvényt, amely immár senki máséval nem lesz összehasonlítható. 

  Szombathy Bálint, 

  szépségkutató  

  2015