Budapest Pixel

Budapest Pixel

Exhibition of Kristóf Szabó (KristófLab)

Kristóf Szabó (KristófLab) is an artist observing urbanisation and the changes of various living spaces and their layers of significance. On his latest exhibition the surrounding reality is displayed in details, while Budapest manifests in single pixels.

For Kristóf the possibilities given by analytic approach and digitalisation are tools for individual reality decoding. His works are based on his photos of the city which are functioning as a kind of memory storage, but these are revised and transformed from time to time.

Classic technics, glitch art and different forms of digitalisation are both presented in his exhibited pieces. On his graphics not only colors and shapes are mixed, but also intentional picture defects, tone-blocks and stratifications  are added during the process of art. Hiatuses, darkened, concealed parts has equally important role as familiar places. This way different point of views, plains are created and behind the documentarist portrayal, individual perspective is appearing.

On the exhibition we can see the reinterpreted, reconstructed cityscapes of the artist proceeding from his photographs. The buildings of downtown or Csepel and some areas of public transport are appearing in a kind of utopistic concepcion.

 
Curator: Nóra Hanka art historian
The exhibition was opened by: Dávid Smiló, establisher architect  of Paradigma Ariadné
Date of the opening: 2018. április 11. szerda, 18 óra
The exhibition can be visited until: 2018. 27th April, on workdays from 10 am to 5pm.
Location: Magyar Műhely Galéria (1072 Budapest, Akácfa utca 20.)

- Exhibition opening text by: Dávid Smiló

How do we recognise the city? How do we recognise the squares? If  a certain detail of a city is pulled out and shown to us, will we know its origins, which part of the city, which part of a certain picture is it coming from? Usually we do. Most of the times we can recognise Budapest from snippets of an image, even if we have never walked the street or the square illustrated in the picture which contains this fragment. A character of a city stands above the part and all question. The part and all is the question  of photography and in more general picture making, so it’s the question of painting. It’s a question for one who wants to subtract a sample from the city.

We don’t see the city. We perceive the city. This perception is never a whole, it’s always a fragment, always made up from details and always detailed. Kristóf would say, our perceived picture of this city is always damaged. The damaged pictures shown here are all  parts of the city. They can point out well the wide variety of details. In case of detail based perception we don’t necessarily have to mean a smaller fragment of a picture.

In these works of Kristóf the city is revealed in details and stratifies in various ways. The picture can be perceived as a whole, but described only by its contours. Like those graphics where the focus of the picture builds up by a few lined figure with heavier contours, and the title - showing beyond the medium.This picture can be fragmented but be a whole in its fragments. A whole-detail like the work named M4 with its vibrant parts.

On the other hand, the pictures of the current exhibition are leading us to the problems of the contemporary perception of a city. At least this is my interpretation as an architect focusing his attention to the appreciability of the city. From this approach, it seems highly important to take up the question of the always fragmented nature of the city, in an age where the pictures, surfaces and interfaces construct and deconstruct the perception of the city. Namely we are living in a decade where this anomaly happens.

The city’s fragmentation falls apart and rebuilds in a new kind of nature.

Until a few years ago I could know that the tram is coming when I saw it on the spirals of the rails in physical reality. Stepping between the rails impatiently, looking into the turn of the road, I could perceive the tram earlier. About two whole seconds earlier than the ones who stayed on the platform.

Today I can do the same using the BKK’s application. My vision is not limited only to that tram, I see all of them running in the city. When, and where i want. This is how I perceive the city. This is how I perceive the location of a friend of mine if he shares his location on facebook messenger. From this point I see a different picture of the city. The perception of the city’s space widens through a narrow picture as a result of a complex process. I watch my mobile’s picture to construct a picture of the city in my head. In this case, my phone’s screen resembles that act when I stepped from the platform to the rails a few years ago to be able to see further. What changed is not the aim of my perception but the depth of it.

I could say that with these apps all that happens is that I know where the tram is and where my friends are, but in this case I wouldn’t do more than demote the city’s radically new modernistic perception. As an architect my conviction is that this perception transforms our thoughts about space on the same matter-of-fact way as we lose our ability of mental arithmetic with calculators. The new perception of space comes with the fading out of the old one.

Szabó Kristof’s pictures are based on digital or mixed media so they are really up to date, but behind this fresh nature we can feel an archaic perception of the city. A cityperception of an era which didn’t or will not disappear, but disappearing right now, at the moment. So these pieces of art are working on the same way as the analog pictures that you look on with bigger and bigger nostalgy as the times go on. Until you realise that the pictures’ papers’ quality and the golden glooming fotex logo on their back are the part of them at least as much as the pictures’ visual content.

The excitement of Kristóf’s work is not only about eternalyzing the city as an object in a certain era, but also the perpetuance of a fading out methodology of a city perception.

If the weight of this is understandable - and i hope it is - then I happily recommend the exhibition of Szabó Kristóf.

////////////////////////////////////

Szabó Kristóf (KristófLab) számára az analitikus megfigyelés egyben képalkotási módszert is jelent. Munkái alapját városi fotói jelentik, melyek egyfajta memóriabankként funkcionálnak, azonban ezeket időről időre újragondolja, transzformálja és egy sajátos, olykor utópisztikusnak tűnő koncepcióba tömöríti.

A grafikákon, festő- és vetítővásznakon nem csak színek és formák keverednek, hanem azok a képhibák, raszterek, rétegződések is, melyek az alkotói folyamat közben rakódtak a művekre. A hiányoknak, elsötétített, eltakart részeknek ugyanolyan fontos szerepe van, mint az ismerősnek tűnő tereknek és épületeknek, ezáltal a nézőben egyszerre keltve kíváncsiságot és bizonytalanságot.

- Kiállítás megnyitó szövege: Smiló Dávid

Hogyan ismerjük meg a várost? Hogyan ismerünk rá terekre? És fordítva, ha kiragadnak és elénk helyeznek egy részletet a városból, akkor tudjuk-e, hogy az a részlet a város mely szegletének, mely képének a részlete. Általában tudjuk. Általában egy töredék fotóról megismerjük Budapestet, még akkor is, ha a töredéket is tartalmazó egész fotón ábrázolt budapesti utcán vagy téren nem is jártunk soha. A város karaktere nem a rész és az egész problémája. A fényképezés, és általában a kép készítés, így tehát a festészet problémája ez. Aki mintát akar venni a városból, annak a problémája ez.

A várost ugyanis nem látjuk. A várost érzékeljük. Ez az érzékelés pedig sosem egész, mindig töredékes, mindig részletekből álló és mindig részletes. Kristóf úgy mondaná, a városból érzékelt képünk mindig roncsolt. Az itt látható roncsolt képek mind-mind a város részletei, így jól mutatnak rá a városok részletszerűségének sokféleségére. Mert a részletszerű érzékelés esetében sem feltétlen a kép egy kisebb részét kell értenünk. Azt is, de nem csak.

Mint ahogy Kristóf művei esetében is a részletekben feltáruló város nagyon sokféleképpen részleteződik. Lehet a kép egész, de csak körvonalaiban felismerhető, körvonalaiban részletszerű, mint azok a párvonalas grafikák, amelyeken egyedül a néhány vastagabb kontúrral ábrázolt alak és egyébként – a képi médiumból kimutatva – a kép címe jelöli ki a kép fókuszát, és lehet a kép darabos ám darabját tekintve egész. Egész-részlet, mint az M4 című alkotás vibráló részletszerűsége, részletszerűségei.

Szócséplésnek tűnhet amit mondok, de, ez egyfelől egy kiállításmegnyitó és nekem, mint akinek tiszte, hogy megnyissa ezt a kiállítást kutya-kötelességem addig csépelni Kristóf kiállításával kapcsolatban a szavakat amíg lehet. Vagy legalábbis addig a pár percig, ameddig türelmét élvezem a közönségnek, a megérdemelt borozás előtt.

Másfelől Kristóf jelenlegi kiállításának képei ténylegesen a város kortárs érzékelésének kérdéseihez, problémáihoz is vezetnek minket. Legalábbis így olvasom, így érzékelem ezt a kiállítást én, egy építész, akinek pedanciája az, hogy a város érzékelésével, érzékelhetőségével foglalkozzon. Ebből a pedáns megközelítésből pedig különösen fontosnak tűnik a város örökké töredékes mivoltával foglalkozni egy olyan korban, amikor a képek, a felületek, az interfészek a gyakorlatban is szétütik, majd újra konstruálják azt ahogyan eddig a várost érzékeltük. Mi ugyanis, és ehhez nem kell építésznek lenni, hogy belássuk, abban az évtizedben élünk amikor ez történik. Szétesik a város valaha volt jó öreg töredezettsége és összeáll egy újfajta töredezettség.

Néhány évvel ezelőttig onnan tudtam hogy mindjárt itt a villamos, ha megláttam a villamost a sinpárokon fizikai valójában megjelenni valahol abban a távoli kanyarban, ami felé mindig lelkesen és bizakodva tekingettem, hogy jön-e végre a villamos. Ha ezzel nem voltam elégedett – és elég sokan voltunk így, elég sokszor – akkor vakmerően a peronról lelépve a síneken állva a már említette kanyarba mélyebbre betekintve láthattam messzebbre, és érzékelhettem a villamost korábban. Megközelítőleg két egész másodperccel korábban, mint azok, akik a peronon maradtak.

Ma mindezt megtehetem és meg is teszem a BKK appjának segítségével. Nem csak a kanyar mögé látok már be, és nem csak azt a szerelvényt látom, amit éppen várok, de az összeset, ami a városban közlekedik. Akkor amikor akarom és ott, ahol akarom. Így érzékelem a várost.

És így érzékelem azt is ha valamelyik barátom engedélyezi a helyzetmeghatározását Facebook messengerben, hogy megtaláljam őt egy emberekkel teli tér kellős közepén. Onnantól kezdve a városnak egy másik képe tárul elém, a városi tér érzékelése egy másik egyébként szűkebbnek tűnő képen keresztül tágul ki számomra egy egyébként rendkívül többrétegű, az űrt is megjáró folyamat eredményeként. A mobilom képét nézem, hogy konstruáljak egy képet a városról magamban. A mobilom képe ebből a szempontból ugyanúgy működik, mint az a gesztus, ahogy leléptem a peronról pár éve, hogy a síneken állva láthassak messzebb. Nem az érzékelésem vágya változott meg, hanem mélysége.

Mondhatnám azt, hogy ezeknek az appoknak a segítségével annyi történik, hogy tudom hol van a villamos és hogy hol van a barátom, de ezzel nem tennék egyebet mint információszerzéssé degradálnám a város randikálisan újszerű érzékelését. Azt, amiről építészként meggyőződésem, hogy átalakítja a térről alkotott gondolkodásunkat is, éppen annyira prózaian, mint ahogyan a számológép engedett minket elfelejteni a fejben számolás képességét. A tér új érzékelése egy régi érzékelés eltűnésével is jár.

Szabó Kristóf képei bár digitális képi, kevert mediális mivoltukban rendkívül naprakészek, de az újszerűségük mögött a város egy archaikus érzékelésének módja sejlik fel. Egy olyan korszak városérzékelése, amely nem eltűnt és nem eltűnni fog, hanem pontosan ezekben a percekben tűnik el. Így ezek a műalkotások – és most jön a csavar – pontosan úgy működnek, mint azok az analóg fényképek, amelyeket az ember az évek távlatával egyre nagyobb nosztalgiával tekint meg, mígnem egyszer csak rádöbbent, hogy az előhívott kép papírminősége, és a kép hátán aranysárgán csillogó FOTEX logók legalább annyira részei a képet ábrázoló kornak, mint maga a kép vizuális tartalma.

Kristóf műveinek izgalma abban rejlik, hogy nem csak a várost mint tárgyat örökítik meg egy adott korban, de az adott kor éppen eltűnő városérzékelésének a módját is.

Ha ennek súlya érthető, és remélem érthető, akkor örömmel ajánlom figyelmükbe Szabó Kristóf kiállítását.

A kiállítást megnyitom.