ARTIST PROFILE

Rebeka Sára Szigethy

  • Hungary (b. 1983 in Budapest)
  • Currently in Folkestone, United Kingdom.

CONTACT & LINKS

  • 2017
  • Screen Print, Monotype
  • 21 x 30 cm
  •  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail  - thumbnail

    13 / 16

    Documenting Failure / Hiba | 2017

For Hungarian please scroll down. Intention is ineffable and unattainable. While engaging in any action, we are unwillingly and unknowingly exposed to the circumstances, which continuously re-channel our acts without allowing us to consider the infinite number of factors that facilitate this re-channeling. Knowing of a less-than-infinite number of factors is the same as not knowing of any. The result of the act can only approximate the original intention: intention is located in the cross-section of results. Documenting Failure poses many questions. To what extent is it one’s duty as an artist to maintain control over their own work, if at all? And if it is, then where and how can one maintain and regain it? In what way does the selection of certain results of repetitions and attempts determine the image of the final work? To what extent may one yield to error? The project Documenting Failure is a way of letting go of the anxiety over losing control over the act by shifting control over into documenting instead of into attempts at approaching outcomes to intentions, that is, by accepting error, and even making it an organic part of the work. An important visual and philosophical inspiration for Documenting Failure is the Zen Buddhist practice of drawing ensō, a circle usually executed in ink with a single, swift brushstroke. Considering it “a direct expression of thusness or this-moment-as-it-is”1 implies an infinite number of circumstances affecting the process of approaching intention to outcome, that is, the process of drawing the circle in a given moment in time and space. Implying that which is unknowable is of marked importance in my work, which draws a parallel with On Kawara’s series Today and I Got Up. Kawara’s conceptual works are authentic statements about the world, yet the information they contain is so condensed that the reality beyond them is rendered completely inaccessible. Documenting Failure signifies the inaccessibility and ineffability of a moment’s totality in a way that is similar to Ollie Gapper’s treatment of photography in his 2016 project Radius of Action: in his view, photography “necessarily fractures space and time to distil scenes into a two-dimensional, stationary rendering of a scene which is precisely the opposite of that.”2 In this sense, photography constitutes a loss of information about reality, which I emphasise in my work through the use of the screen printing technique. My plan is to explore and capture such exposure to circumstances, informed by Heidegger’s concept of Geworfenheit, through the use of other media, as well as to further examine my existing body of works. I also intend to experiment with various ways of installing the works for display so that the works themselves continuously compromise their own apprehension. I want to make the process of apprehension as similar to that of creation as possible, to make the former require a similar effort, a similar level of focus, of the viewer as the latter does of the artist. A szándék kibeszélhetetlen és elérhetetlen. Bármibe fogunk is, akaratlanul és tudattalanul, ki vagyunk téve a körülményeknek, amik folyamatosan épp átformálják cselekedeteinket a nélkül, hogy lehetőségünk nyílna számba venni azt a végtelen sok tényezőt, ami ezt az szakadatlan átformálást végzi. Kevesebb, mint végtelen számú tényezőről tudomást venni annyi, mint nem ismerni egyet sem. Ennek eredményeképpen a cselekedet eredménye csak jó közelítése lehet az eredeti szándéknak: a szándék valahol az eredmények keresztmetszetében helyezkedik el. A Hiba rengeteg kérdést vet fel. Mennyiben feladata a művésznek, hogy kontrollálja saját munkáját? És ha az, hol és hogyan képes ezt a kontrollt fenntartani vagy visszanyerni? Hogyan képes az ismétlések és próbálkozások eredményeiből való válogatás meghatározni a végleges munka arculatát? Mennyire engedhetünk a hibának? A Hiba projekt készítése során hangsúlyos a kontrollvesztés felett érzett szorongás elengedése. A kontroll a dokumentálásra helyeződik, nem az eredmények és intenciók közelítésére tett görcsös kísérletekre. A hibázás tényként való elfogadása a munka szerves része. Fontos filozófiai és vizuális inspirációt jelent az ensō rajzolásának zen buddhista gyakorlata. Ezek a körök általában egyetlen lendületes ecsetvonással készülnek. Az ensō mint az “ilyenség” vagy “a pillanat-ahogy-van” direkt kifejeződése, végtelen számú körülményt implikál, amelyek mind befolyásolják az eredményeknek az intenciókhoz való közelítésének folyamatát, azaz egy kör adott tér és időbeli pillanatban való megrajzolásának folyamatát. A megismerhetetlen fogalma jelzetten fontos a munkámban, ami párhuzamot von On Kawara Today (Ma) és I Got Up (Felkeltem) című munkáival. Kawara konceptuális munkái autnetikus kijelentések a világról, mégis olyan tömören tartalmaznak információt, hogy a mögöttük meghúzódó valóság teljességgel megfoghatatlanná válik. A Hiba a pillanat totalitásához való hozzáférhetetlenséget és kibeszélhetetlenséget olyan módón jelöli, amely hasonló Ollie Gapper 2016-os projektjének, a Radius of Action-nek (A cselekvés hatósugara) fotókezelési módjához. Gapper szerint, a fénykép “szükségszerűen feldarabolja a teret és az időt, hogy a jeleneteket olyan kétdimenziós állóképekké desztillálja, amelyek maguknak a jeleneteknek ez által szöges ellentéteivé válnak.” Ilyen értelemben a fénykép a valósághoz képest információvesztést jelent, amit a saját munkámban a szitanyomás használatával hangsúlyozok. Tervem, hogy a továbbiakban körüljárjam és megragadjam a körülményeknek való kitettség érzését, Heidegger létbevetettség (Geworfenheit) fogalmának nyomán. Kísérletezni szeretnék a munkák térbehelyezésének lehetséges módjaival, oly módon, hogy maguk a munkák folyamatosan ellehetetlenítsék önnön befogadásukat. Szeretném a befogadás folyamatát annyira hasonlóvá tenni a készítés folyamatához, amennyire lehetséges, hogy a befogadás aktusa ugyanolyan erőfeszítést igényeljen, ugyanolyan koncentrált figyelmet, és mindezek ellenére, ugyanúgy elbukjon a szándékban, mint az alkotás aktusa.